Rejtő Jenő Texas Bill a fenegyerek

- Bulkin, mennyit adsz a revolverért?...
- Vidd innen. Bolondnak való az ilyen... gyöngyház markolatú fegyver. Az öregapám sem
hallotta még.
A pisztoly csakugyan különös egy portéka volt. Legalábbis erre, Nyugaton, Pomacban, a
Corner River partján, ahol az emberek nem csecsebecsének hordják magukkal a pisztolyt.
Gyöngyházzal díszített, kékesfekete, apró ismétlőpisztoly volt, díszes cirádákkal a csöve körül.
Fred Bulkin igazán szerette kihasználni vendégei gyengéjét, ha ezek egy korty italért, pénz
híján, áron alul elkótyavetyélték valamijüket, de ilyen semmirevaló, városi holmit nem tart a
házában.
- Szívtelen kutya vagy, Bulkin!
- Csak te ne jellemezz engem, Austin: több vér szárad a kezeden, mint mocsok.
Bátor ember lehetett Bulkin, a vendéglős, ha így mert beszélni Austin Longgal, mert ez közel
két méter magas, széles vállú vasgyúró volt, olyan arccal, amilyent csak álmában lát az ember,
amikor sokat vacsorázott. A durva, korlátolt, nyers vadság ült minden vonásán.
Bulkin nem volt gyáva, de ezzel az emberrel szemben mégis szelídebb lett volna, ha nem bízik
kivételes helyzetében, amelyet mint Pomac városka vendéglőse élvezett a hegyvidék legrettegettebb
rablóival szemben is.
- Kár a fáradságért, Austin. Hitelt nem kapsz, és ez a vacak sem kell. Pont!
- Te kutya! Tudod, hogy itt vesztettem el minden pénzemet, a te átkozott ruletteden, egy korty
italt csak adhatsz kétszáz dollárért, te ördögök nagyapja...
- Nem adok. Te talán sajnáltál volna, ha nyersz?
A helyiségben négy vendég ült, akik közömbösen beszélgettek, és a kocsmáros is egykedvűen
nézett az óriásra. Ez a flegma teljesen kihozta Austint a nyugalmából.
- Mi?! - bömbölte. - Ti mulattok rajtam? Hát azt hiszitek, mert pomaci polgárok vagytok, azért
már mindent lehet?!!!
- Verekedni akarsz? - kérdezte Bulkin.
- Semmi közöd hozzá!... - És a vendégekhez fordult. - Szétlapíthatnálak benneteket egy kézzel,
és meg is teszem, ha Austin Long barátságáért nem fizettek egy pár korty italt, ti elhízott,
gyáva kutyák.
Az alkohol utáni vágytól szinte elvesztette az eszét. Vérben forgott a szeme, és félig nyitott
szájjal lihegett.
Az egyik vendég felállt, és az ajtó felé tekintett.
Többen a lábuk felé pislogtak, mint akik az asztal alá készülnek.
- Csak tessék! - mondta Bulkin. - Verekedhetsz, de kíváncsi vagyok, mit szól majd a Lord, ha
te megszeged az ígéretét, amely Pomac lakosaival szemben köti...
- Ki?...
Egy másodpercig ostobán nézett.
- Elég volt ebből - kiáltotta az egyik vendég -, megmondjuk a Lordnak, hogy fütyülsz az
ígéretére.
Austin hatalmas vállai közé húzta a nyakát, és zavartan mondta:
- Hát... tréfálni sem lehet... veletek?... Kit bántottam én már Pomacban? - Az óriás csodálatos
módon megszelídült a Lord nevének puszta említésére. - Te tudod, Fred... - hebegte.
- Azt tudom, hogy mocskos kötekedő, rabló vagy! - vágott a szavába Bulkin, a megnyugodott
emberek visszatérő erélyével. - Nem tűrjük tovább a durvaságaidat. Mindenki tudja az
Államokban, hogy Pomacot a Lord kivételes helynek tekinti...
- Hát... hát... - dörmögte a megjuhászkodott óriás - majd máskor jobban vigyázok... Na...
- Ajánlom is - vetette oda hetykén a cingár lótenyésztő, akit Austin egyik tenyerével könnyedén
elintézhetett volna. - Nem szeretjük az ilyesmit.
- Csak egy korty italt akartam ezért a pisztolyért... Vessük ki kockán, és ha vesztettem, tied a
pisztoly. Ha nyerek, akkor adsz érte négy pohár whiskyt...
A kocsmáros köpött.
- Nem foglalkozom ilyen üzletekkel.
- Én tartom!
Új vendég volt a közbeszóló. Csendben jött be, és hallotta az óriás utolsó szavait.
- Tartom! Ha nyerek, enyém a pisztoly, ha veszítek, rendelhet a számlámra három-négy
pálinkát. Come on!
Az új vendég nem lehetett több huszonkét évesnél. Furcsa, szeplős, gyerekes arca egy okos
foxterrier kutyára emlékeztette az embert. Cowboy módra öltözött, kissé piperkőcösen.
Kockás tarka inge fölé vörös selyemkendőt kötött, és bőr csuklóvédőit nagy ezüstgombok
díszítették kézében nagy karimájú sombrerót tartott és revolvertáskájából egy Colt pisztoly
agya kandikált ki.
A hatalmas ember mellett úgy hatott, mint valami gyerek.
- Szóval... maga játszani akar?... kockát?
- Ha fenntartja velem szemben is igen tisztelt ajánlatát, akkor igen.
Austin megvetően végigmérte a mosolygó suhancot.
- Ki maga?
- Nevem Bill.
- Miféle Bill?...
- Texas Bill. Tisztelőim hívnak így. Sok tisztelőm van odaát Texasban, mert kedves és
jóindulatú fiú vagyok. Szavamra.
„Ez bolond”, gondolták többen is a jelenlevők közül.
Derűs foxi vigyorával, nagy, fekete szemével úgy nézett az állati Austinra, mint aki elismerést
vár. De ez csak morgott valamit rosszkedvűen.

A könyv tovább olvasásához és letöltéséhez be kell jelentkezned. Nem vagy még tag? Regisztrálj Most!

Szavazz:

(Nincs szavazat)