Egyedül volt az éjszakában. Úgy lopódzott tova, mint valami farkas a hosszú, hideg télben a
jégtorlaszok között. Vastag, bélelt nadrágja, tehénbőrből cserzett durva kaftánja, fülére húzott
sipkája, nem védte meg őt eléggé a csípős szél támadásai ellen. Ajka és keze fájdalmasan ki
volt cserepesedve. Ujjai hegyét megdermesztette az éles hideg. Teljes sötétségben haladt a
mélyre ereszkedett égbolt alatt, amelynek fellegei hóviharral fenyegették, április elején járt
már az idő, csakhogy fenn, a magas északon; az ötvennyolcadik szélességi fokon. Meg nem
állt volna a világért sem. Lehet, hogy ha megáll pihenni, nem lett volna képes folytatni az
útját.
Éjjeli tizenegy óra tájban végre mégis csak megállt a vándor. Nem mintha lába nem bírta
volna már tovább, vagy elakadt volna a lélegzete, vagy mintha úrrá lett volna rajta a
kimerültség. Testi ereje fölért lelke erejével. S a hazaszeretet leírhatatlan szenvedélyével
hangjában, így kiáltott:
- Végre... a határ... a livóniai határ... hazám határa!
Kitárta karját, mintha magához akarná ölelni a szeme előtt nyugat felé elnyúló tájékot.

A könyv tovább olvasásához és letöltéséhez be kell jelentkezned. Nem vagy még tag? Regisztrálj Most!

Szavazz:

(Nincs szavazat)