Darren Shan Az árnyak ura
Darren Shan Az árnyak ura
A távolban egy vérhullám magasodott. Piros, toronymagasságú, lángnyelvekkel betetőzve. Egy óriási síkságon vámpírok tömege fordult várakozva a támadó hullám felé. Én hátul, egyedül, a többiektől külön álltam. Megpróbáltam előremenni, hogy a klán maradék tagjaival legyek, mikor a hullám lecsap, de egy láthatatlan erő visszatartott. Miközben küzdöttem, csöndben üvöltve - a hangom nem hallatszott - a hullám mind közelebb söpört el.
A vámpírok közelebb húzódtak egymáshoz, halálra rémülve de büszkén, méltósággal várva a halált. Sokan lándzsákkal és kardokkal támadták a hullámot, reménykedve, hogy vissza tudják szorítani. Már majdnem fölöttük, fél kilométer magasan terült szét egy töretlen vonalban, keresztül a horizonton. Egy hullám, recsegő-ropogó lángokból és forró vérből... A hold eltűnt a karmazsinvörös függöny mögött, és leereszkedett a vérvörös sötétség.
A legelső vámpírokat felemésztette a hullám. Sikoltottak gyötrődésükben, amint összenyomódtak, megfulladva vagy halálra égve. Testük úgy hánykolódott, mint parafa-darabkák, benne a skarlátvörös hullám szívével. Kinyújtottam a kezemet feléjük, és imádkoztam a Vámpírok Isteneihez, hogy szabadítsanak ki, hogy együtt halhassak meg vértestvéreimmel. De nem tudtam áttörni a láthatatlan határvonalon. Egyre több vámpír tűnt el a tajtékzó vér és tűzhullám alatt, elveszve az irgalmatlan vörös hullámban. Ezer kioltott élet... 1500 eltörölt harcos... 2000 szárnyaló lélek elhajítva a Paradicsomba... 2500 halálos üvöltés... 3000 hulla úszott és égett a lángokban.
És már csak én voltam hátra. A hangom visszatért és egy vigasztalan sírással lerogytam a térdemre, és gyűlöletesen néztem fel a felettem imbolygó hullám tetejére. Arcokat láttam a vérfalakban - a barátaimét és szövetségeseimét. Ekkor a hullám elragadott velük...
És ekkor megpillantottam valamit a lebegőben lebegve a hullám fölött, a képzeletem teremtménye volt, de nagyon valóságos. Egy sárkány. Hosszú, csillogó, pikkelyes, borzasztóan gyönyörű! És a hátán - egy embert. A lüktető sötétség figuráját. Olyan volt, mintha a teste árnyakból állt volna. Az árnyékember nevetett, mikor meglátott és a nevetése olyan volt, akár egy kísérteties kacaj, ördögi és gúnyos. Az ő parancsára a sárkány lejjebb ereszkedett, így alig pár méterrel volt már csak fölöttem. Innen ki tudtam venni a vezető arcvonásait. Az arca a sötétség táncoló foltjainak tömkelegéből állt, de amikor jobban megnéztem, felismertem őt - Steve Leopard volt az.
- Mindenkinek meg kell hajolnia az Árnyak Ura előtt! – mondta Steve halkan, és mögém mutatott. - Ez most már az én világom!
Körbefordultam, és a szemem elé tárult egy hatalmas pusztaság, hullákkal pöttyözve. Túl a halott tetemeken, csúszó-mászó óriás varangyok, sziszegő feketepárducok, groteszk emberi mutánsok és még több lidérces teremtmény és alak. A városok leégtek messze a távolban, és a levegőt nagy füstfelhők és lángok töltötték be fölöttük. Újra Steve-re néztem, és ordítva kihívásra szólítottam fel:
- Szállj szembe velem a földön, te szörnyeteg! Küzdj meg velem most!
Steve csak nevetett, majd intett a tűzhullámnak. Egy pillanatig csendes nyugalom volt. Aztán a hullám leömlött a földre, egyenesen körém, és elsöpört engem, megégetve az arcomat.
A tüdőm megtelt vérrel, körülöttem a halott testek... De ami a legjobban halálra rémített mielőtt elnyelt az örökös feketeség, az volt, hogy még egy utolsó futó pillantást akartam vetni az Árnyak Urára, mielőtt meghalok. De ez alkalommal nem Steve arcát láttam - az az arc az enyém volt...
A könyv tovább olvasásához és letöltéséhez be kell jelentkezned. Nem vagy még tag? Regisztrálj Most!
