Csukás István Keménykalap és krumpliorr
Csukás István Keménykalap és krumpliorr
"Gá, gá!" - kiált a Vadliba őrs. Harci kiáltásuk vajon miféle kalandokat jelez? Nos, ezek a derék legénykék a regény elején még nem sejtik, miféle kalandokba csöppennek. Egyelőre csak beteg pajtásukat, Pétert akarják elszórakoztatni. De hát vajon mivel? Erre a célra egy kitalált cirkusz a legjobb, legalábbis addig, ameddig az elképzelt cirkuszból - igazi nem lesz. Márpedig lesz! Közben értékes teknőcök tolvaját kergetik, közben bebarangolják Budapest minden zegét-zugát, közben botrány tör ki a divatbemutatón, és... na, a többi már legyen ennek a vidáman pergő, izgalmas regénynek a titka! A regénybeli történet szolgált alapul az azonos című tv-filmhez.
A rendkívüli őrsi gyűlés vidáman kezdődött. A kis Rece zsebében az utolsó órán kiömlött a ragasztó, s szépen meg is száradt az óra végére. Mint valami borostyánba fagyott őskori tárgyak, úgy lapultak a megszáradt ragasztóban a zsebben maradt kincsek, mégpedig egy savanyú cukor, egy szemöldökcsipesz, egy kétforintos meg egy zseblámpakörte. Nézegették a sárga gombócot. Ugyanis Süle javaslatára a kis Rece az egész zsebet kivágta bicskával a nadrágból, és a padra téve próbálta szétválasztani alkatelemeire a zseb tartalmát.
– Olyan ez – jegyezte meg Karcsi, aki nagy buzgalommal segédkezett a kis Recének –, mintha megoperálták volna a nadrágodat!
Marci az első pad tetején ült, a ceruzájával kopogtatott.
– Csendet kérek! Csendet kérek! Ha nem lesztek csendben, beadom a lemondásomat! Süle, maradj csendben!
Süle megsértődve kapta fel a fejét. Most véletlenül egy szót se szólt, némán piszkálgatta a kis Rece kivágott zsebét.
– Csak ne fenyegess! Nem hagyom magam zsarolni! – morogta.
– Attól még abbahagyhatod egy kicsit a gágogást! A Vadliba őrs rendkívüli ülését megnyitom!
– Halljuk! – rikkantott fel a kis Rece boldogan, mert a szemöldökcsipeszt sikerült kiszabadítania.
– Köszönöm a támogatást! – folytatta Marci.
– Miért jöttünk össze? Történt valami? – kérdezte Karcsi.
– Elképzelhető, hogy rövidesen megtudjuk. Mondom: elképzelhető – szögezte le Süle gunyorosan.
– Ha csak egy pillanatra elhallgatnál, megmondanám, miért jöttünk össze! Azért jöttünk össze, hogy megbeszéljük Péter ügyét.
Jóska komoly képpel bólogatott, az „ügy” kifejezés nagyon tetszett neki. Bár Péter, a Vadliba őrs hatodik tagja egész egyszerűen csak beteg volt, ami végül is elég mindennapi eset, de most, hogy „ügy” lett belőle, az már egéazen más! Arra oda kell figyelni!
Sülének azonban nem volt érzéke ilyen finomságok iránt, morogva ellenkezett:
– Mit kell ezen ennyit beszélni? A mai orvostudomány már nagyon fejlett! Nélkülözni tudja a mi segítségünket!
Büszkén nézett körül, de Marci szigorúan leintette.
– Azt kell beszélni, hogy nekünk mi a teendőnk! Nekünk, a Vadliba őrsnek! Az ügy nem tűr halasztást!
Jóskát teljesen magával ragadta a „teendő” szó. Ő még ezt sohasem mondta. Érdekes, vannak szavak, amelyek neki egyszerűen sohase jutnak az eszébe! Szívvel-lélekkel Marci mellé állt.
– Úgy van! – mondta, s kék szeme ragyogott, mint a nyári égbolt.
– Vagyis? – kérdezte Marci. – Ti mit javasoltok? – Mi a teendő?
– Küldjünk neki csokoládéi! – bökte ki Karcsi, aki örült, hogy bekapcsolódhat a beszélgetésbe. De rögtön meg is bánta, mert Süle letorkolta:
– Ez olyan gyerekes dolog, ez a csokoládé!
Karcsi elpirulva válaszolt Sülének:
– Akkor találj te ki valamit! Kritizálni könnyű!
Marci elsimította a hirtelen támadt feszültséget.
– Jól van, Karcsi, nem kell mindjárt megsértődni! Induljunk ki abból, hogy mire van a legnagyobb szüksége egy betegnek.
Süle tovább akadékoskodott:
– Nyugalomra! És ez ráadásul nem is kerül semmibe!
Marci türelmesen válaszolt, még a hangját sem emelte fel:
– Én ezzel nem értek egyet. Gondolkozz csak, ha te lennél beteg, mit kívánnál?
Süle elvigyorodott.
– Én? Egy üveg zölddió-befőttet! Életemben nem ettem még zölddió-befőttet!
Marci elvesztette a türelmét. Látta, hogy az ügy komolysága kezd szétmállani a csúfondáros hangtól, összeráncolta a homlokát, hátrasimította a haját, és egész tekintélyét latba vetve, elvágta a könnyed csipkelődést. Ráförmedt Sülére:
– Veled nem lehet komolyan beszélni! Te mindent a zsebeden meg a hasadon keresztül nézel!
Süle érezte, hogy a közhangulat ellene fordul, de nem bánta, ellentámadásba lendült.
– Én legalább ajánlottam valamit! Halljuk, te mit javasolsz! És te, Karcsi? Jóska? Kis Rece? Gyerünk a zseniális ötlettel! Csupa fül vagyok!
Jóska találva érezte magát, mivelhogy eddig egy szót sem szólt az ügyhöz. Hiába, nem nagyon szeretett nyilvánosan szerepelni, és ez az őrsi gyűlés láthatóan komoly fordulatot vett. Épp ezért kis lámpalázzal mondta:
– Mit szólnátok például ahhoz, ha mindennap írnánk neki egy levelet?
– Miről? – kérdezte Marci meglepődve.
– Hát… – folytatta Jóska. – A nap eseményeiről. Az iskoláról, az órákról, a szünetekről…
– Szerintem ezzel csak súlyosbítanánk az állapotát –mondta Süle. – Mindennap azt olvasná, hogy Jóska felelt, Marci nem felelt, Karcsi az ablakon bámult kifelé a szünetben.
– Nem szoktam bámulni – szólt közbe Karcsi.
– Akkor elmerengtél! Így jó? – kérdezte gúnyosan Süle.
– Így jó – válaszolta Karcsi.
– Egyszóval ha én ilyen leveleket kapnék, elhatalmasodna rajtam az életuntság. Másképp a melankólia – fejezte be egy kézlegyintéssel Süle a szónoklatot, mintha egy tábláról törölné le Jóska ötletét.
A vita holtpontra jutott. Marci töprengve ráncolta a homlokát, azon tűnődött, hogy hol is rontotta el a beszélgetést. Tudta, hogy a szándéka helyes volt, egyszerűen csak azt akarta, hogy Pétert ne hagyják egyedül a betegségben. Nem kellett volna őrsi gyűlést összehívni, hanem csak valamelyik szünetben elmondani a többieknek? Nem kellett volna ilyen hivatalos hangot megütni? Úgy érezte, mintha egy üvegkalitkában ülne, mintha üvegfal lenne közte és a többiek között. Nem értik egymás szavát. Fáradtan lecsúszott a padba.
A kis Rece, aki eddig a kivágott zsebbel bíbelődött, felkapta a fejét a csendre.
– Szerintem egyszerű a megoldás – mondta. – Küldjünk egy követet Péterhez, az majd mégkérdezi tőle, hogy mire van szüksége.
– Helyes! – mondta felragyogva Jóska. – Egyszerű! Ez a teendőnk!
Marci megörült az ötletnek, újra felkapaszkodott a pad tetejére, és átvette a parancsnokságot.
– A legfontosabb: kipuhatolni, hogy mire van szüksége Péternek!
A többiek vidáman néztek rá, hogy lám, ilyen egyszerű a dolog.
– De ki legyen a követ? – kérdezte Marci.
– Aki kitalálta! – pártfogolta a kis Recét Jóska. – Szavazzuk meg!
– Megszavazzuk! – zúgták a vadlibák.
– Elvállalod? – kérdezte Marci.
– Ha már így megszavaztatok… – mondta a kis Rece, a kivágott zsebet belecsavarta egy füzetlapba.
– Az őrs teljesen szabad kezet ad neked – mondta Marci, felállt, és kezet akart fogni a kis Recével, de aztán meggondolta, mikor meglátta a kis Rece ragasztós kezét. Inkább így folytatta: – Lélekben mindig veled vagyunk! Ezt ne felejtsd el!
– Nem felejtem el! – mondta a kis Rece.
– Gá-gá, vadlibák!– rikkantott Süle, s az ajtó felé igyekezett. – Micsoda cirkusz van egy betegséggel! Gá-gá! Még jó, hogy nem Vadkacsa őrs vagyunk, mert akkor az lenne a harci kiáltásunk, hogy háp-háp-háp!
– Vagy Vadbéka őrs! Mert akkor meg az lenne, hogy brekeke! – tette hozzá Jóska, és Süle után igyekezett.
Utolsónak Marci ment ki a teremből. Úgy érezte, hogy valamit mondania kell a kis Recének:
– Te képviseled a vadlibákat! Csak ügyesen!
– Majd igyekszem! – válaszolta a kis Rece, s az expanderrugón lóbálta a táskáját. A táska surrogott a levegőben, mint egy diszkosz.
A könyv tovább olvasásához és letöltéséhez be kell jelentkezned. Nem vagy még tag? Regisztrálj Most!
(5 szavazat / átlag: 3.80 )
nagyon tetszik eza konyv met nagyon részletes meg mnden
nagyon tetszik ez a könyv
nekem nagyon tetszett ez a könyv és tanulságos minden gyereknek ajánlom.
[...] deutsche Übersetzung davon habe ich bisher nicht gefunden, aber wer Ungarisch kann, wird hier → [...]